Most akkor ki mondja meg, hogy mikor szüljek? (update)

Igaz, hogy minden csoda csak 3 napig tart, mert ahogy lement Ákos nagy koncertje dupla telt házzal, már a kutyát sem érdekelte sem a házelnök, sem a Telekom, sem Ákos véleménye a szülésről, a nőiségről és a "gender maffiáról". :D

Nem az a célom, hogy bebizonyítsam, hogy egyik vagy másik oldalnak miért van, vagy miért nincs igaza. Viszont annyi kérdés kavargott bennem hirtelen. Persze, hogy megvan a véleményem a kérdésben, hiszen az én méhemben is turkáltak a közszereplők vagy mi...

Szóval, az első nem is kérdés, csak egy gondolat. A mai nő és ember, beleértve természetesen engem is, nagyon nehezen tud magára nem individuumként, hanem egy közösség tagjaként tekinteni. Az a jó, ami engem boldoggá tesz, ami zavar, az szükségszerűen rossz. Hogy ez az egész én véleményem kérdés hogyan hat a szűkebb és tágabb környezetemre, arra nem szívesen gondolok, hiszen mindenkinek szíve joga úgy élni, ahogy szeretne. Nekem is és mindenki másnak is. A gyerekkérdés pedig egy rettentő személyes és kényes téma. Valljuk be, hogy ennél nem sok intimebb dolog van, és erről a rettentő kényes témáról egy politikus alkotott véleményt. És ennyi nem volt elég, még javaslat is volt a szavaiban. Ez kicsapja a biztosítékot. A gyerekszülésre, mint a közösség javát szolgáló valamire nem tudunk gondolni. Volt a történelemben jobb és bal is, ami miatt nem tudunk. Ha mégis megpróbálom, akkor fasiszta vagy komcsi bélyeget kapok? Az én testem, az én gyerekem... csakhát nem egyedül fog élni az a gyerek, hanem valahol, valakik között, akiknek vagy fontos lesz az ő léte is, vagy mindenki csak a sajátjával lesz elfoglalva.

A kérdés viszont, ami hullámokban feltört bennem, az az, hogy miért fáj nekünk ez ennyire? Miért bánt, ha a női mivolt bármelyik aspektusát veszi a szájára valaki? Akár a munka, akár a család, akár a párkapcsolat a téma.
A szüfrazsettek már olyan rég meghaltak, és mégis, mintha utánuk minden generáció lányai újra és újra az ő harcukat akarná megvívni. Elölről az egészet.
Tele vagyunk sztereotípiákkal: hímsovinizmus, szereposztó kanapé, az asszonynak a konyhában a helye, a nők szülnek, aztán csak otthon maradnak a beteg gyerekekkel. Nem tudom, hogy ezek feloldhatók-e. Ezért sem leszek népszerű: vajon adott pozícióban a neme miatt kap valaki több fizetést? Nem lehet, hogy az kap több pénzt, aki jobban el tudja adni a szaktudását?
Tényleg van ki ellen harcolni? Tényleg kell harcolni? Mit nyerünk és mit veszítünk az egyenlősdivel? Verseny ez egyáltalán? Nekem nagyon negatívba billen a mérleg itt...

A másik nagy kérdés, hogy mióta szitokszó ez: női princípium? Mióta tartjuk lealacsonyítónak azt, hogy csak mi vagyunk képesek gyereket szülni? Mióta megalázó az a gyengédség, amivel egy szivárvány zászlós férfi sem képes támogatni a partnerét úgy, mint mi? Ha azt mondja valaki, hogy a gyermekét az anya tudja igazán felemelni, támogatni, azt megtapsoljuk. Ha azt mondja, hogy a férfit a nő igazán felemelni, támogatni, azt megkövezzük. Miért?

Nem feladata, hogy annyit keressen, mint egy férfi... vagy mint a szomszéd asszony, vagy a volt osztálytársnője... Miért lenne bármelyik nőnek az értékmérője az, hogy a férjéhez vagy bárki máshoz képest mennyi pénzt keres? Miért akarjuk ezt olyan elszántan elérni?

Én szeretem, hogy nő vagyok. Nem tartom tehernek és béklyónak.
Nem akarok olyan lenni, mint egy férfi. Semmilyen tekintetben.
Szeretem a finomságomat és az érzékenységemet.
Szeretem az Isten adta különleges antennámat a természetfelettire.
Szeretem, hogy tudok várandós lenni és gyereket szülni.
Szeretem, hogy támasza lehetek a férjemnek, és szárnyakat adhatok neki.
Szeretem, hogy különbözünk.

És az update: A témán elmélkedve jöttem rá, hogy milyen megveszekedettül nehéz ... Nehéz minden felhő nélkül örülni, annak, hogy anya vagyok, hogy elég az, hogy "csak gyerekezek", hiszen ennél sokkal többre lennék képes. Nehéz örülni annak, hogy elfogyott a szennyes a kosárból, és én egyedül küzdöttem meg vele, hiszen egy ilyen alantas munkát igazán meg kellene osztani. Nehéz örülni a fáradt férjem mosolyának, amikor elé teszem a kedvenc kajáját, hiszen ez annyira... nem is tudom mi! Értitek?!