Elengedtem és visszakaptam

Arra már rájöttem, hogy az anyaság, vagy lehet, hogy az élet úgy egyáltalán hullámvasút. Egyszer minden és mindenki okés, máskor meg csak kapkodom a fejem, hogy hová tűnt a talaj a lábam alól?! Ez a mostani várandósság is ilyen...

Azzal kezdődött, hogy a 40. szülinapomra kaptam egy pozitív tesztet. Már egy ideje tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Cserébe jött a pecsételő vérzés, és ment a kukába 3 prágai vonatjegy, mert nem mertem elindulni.
Pár hét para és fekvés után ez a hullám elcsitult.

Aztán a második trimeszter végén kiderült, hogy a köldökzsinór nem jó helyről ered, és valószínűleg szabadon futó erek vannak a magzatburokban. Ez akkor okoz gondot, ha beindul a szülés, reped a magzatburok, mert akkor az erek is repednek. Életveszély a babának. Hogy emellett a VBA2C terveimről is le kellett mondani, az már semmi volt, nem is érdekelt. Persze voltam olyan hülye, hogy utána olvastam a "vasa previa"-nak... nem voltak horror történetek, mert ha diagnosztizált esetről van szó, akkor sima, korai program császárral mindenki biztonságban van. Amerikában ez a 35-36. hét, itthon 37-38, esetleg előtte egy hetes bent fekvéssel. A kezdeti sokk múlásával, NAGY imatámogatással, elkezdtem fejben és gyakorlatban is rákészülni egy programozott császárra. Mit szeretnék, hogyan, milyen kérdéseket kell átbeszélni az orvossal, haskötő, egyebek beszerzése. Minden ilyesmi.

Mivel ebben a kontextusban nem én voltam veszélyben, hanem a baba, így nem esett nehezemre elfogadni a helyzetet. Persze, szerettem volna az életem ezen szakaszát úgy lezárni, hogy olyan élmény legyen, amire mindig is vágytam. Hála Istennek képes voltam fejben abból kihozni a legjobbat, ami éppen volt. Ha egy program császárnak kell ilyen élménynek lenni, akkor legyen az, csak a babának ne essen baja. Teljes békességben voltam, átbillentem.

Aztán jött a 28 hetes ultrahang, amin kiderült, hogy a köldökzsinór ugyan nem a legideálisabb helyen ered, de a méhlepényből ered, és nincs belenőve a magzatburokba. A "VASA PREVIA" még mindig ott virít a kiskönyvemen, de a kommunikáció már teljesen más volt hozzá. Először csak csendben bökdöstem Peti térdét, hátha reagál valamit, de nem vette az adást, csak amikor elhangzott ez a párbeszéd.

Dr: Jól van, most egy kicsit nagyobbnak mutatja az ultrahang, 05.20. Mit is beszéltünk meg akkor, császár?
Én: Az előző ultrahang után ez hangzott el, illetve, hogy be kell feküdnöm...
Dr: Jaa, nem kell, ezzel nem kell semmit csinálni, szerintem nem okoz semmilyen gondot. 6 hét múlva jöjjön megint, az lesz az utolsó találka szülés előtt, utána már csak nst-re kell menni. Ha meg van valami, úgyis jelentkezik.
Én: ...és nekem addig van valami különösebb teendőm, kell kímélni magamat?
Dr: Nem, minden teljesen rendben van.

Velem ott madarat lehetett volna fogatni, de Nóri már kicsit sok volt, és láttam, hogy Petinek is mehetnékje van. Még nem ülepedett le bennem teljesen, hogy mi is történik, de nagyon örülök, hogy vége a szobafogságnak, a házimunka tilalomnak és az izomsorvasztó tétlenségnek.

Amit eddig tanultam ebből a várandósságból:

1. Isten az élet ura. Nem csak olyan szempontból, hogy ő dönti el, ki mikor megy és mikor jön, hanem az ÉLET, mint olyan, az ő tulajdona. Akiket kaptunk, azután is az övéi maradnak, ha megérkeztek a családba, akik még jönnek, az anyaméhben is Hozzá tartoznak. Sosem lesznek az enyéim. Én "csak" vigyázok rájuk a legjobb tudásom szerint. Nem tudok semmi többet tenni az Élet ellen és az Élet mellett, csak ami tőlem telik. A lényeges dolgok nem az én hatalmam alá tartoznak.
2. Ha az ember fél, akkor létfontosságú az ép elme megőrzéséhez, hogy valakinek szégyenérzet nélkül ki tudja mondani a félelmeit. Úgy, ahogy vannak. Részletesen. Szó szerint. Innentől kezdve már nem félelmetesek, feldolgozhatóak. Visszanézve pedig akár észre is vehetjük, hogy mennyire irracionális volt. (mint a legtöbb dolog, amitől félni szoktunk)
3. A félelmeink alapja nem az adott ijesztő helyzetben rejlik, hanem sokkal-sokkal mélyebben. Egészen tudattalan születés előtti, vagy újszülött kori traumák azok, amikre vissza lehet vezetni. Bizalom, ősbizalom, biztonságérzet, szeretettség érzet... megvannak, sérült valahol?
4. Az ember test, lélek és szellem egysége (minimum). Ha a 3 közül bármelyik ki van billenve, akkor az egész billen. Nagyon látványos változás következett be az elmeállapotomban pl. amikor újra elkezdtem halolajat szedni... apró hülyeség, mégis nagyon sokat számít.
5. A képesség, hogy el tudok engedni valamit, amit nagyon fontosnak tartok, vagy esetleg már görcsösen ragaszkodom hozzá: az az igazi szabadság. Hihetetlen, hogy a saját akarat, a helyesnek vélt dolgok, mármint azok, amiknek szerintem történnie kell, hogy jó legyen... nekem, mennyire meg tudnak kötözni. Amíg el nem tudtam engedni a tökéletes szülés képét, addig teljesen a markában tartott az, hogy mi lesz, ha...?

A többi majd biztosan jön idővel.