Program császár, mint pozitív élmény

Anno írtam, hogy elengedtem, visszakaptam a természetes szülés lehetőségét. A 37-dik héttől kezdve már vártam is, hogy induljon már Tamás (aki nem József), de nem akart. Az utolsó vizsgálatokon már nagyon nehezen vettem részt, elegem volt, hogy nem történik semmi. Azt tudtam, hogy csak a 39-dik hétig engednek, mert az előzetes két császár kockázatot jelent.
Aztán az utolsó ultrahangon sok volt a magzatvíz, pedig ennek normálisan csökkennie kellene. Kaptam beutalót aneszteziológiai konzultációra, időpontot a programozott császármetszésre, 05.18-ra. Még akkor is azt gondoltam, hogy ez nem fog megtörténni.

05.17-én mentem az aneszteziológushoz. Az asszisztens megmérte a vérnyomásom, kérdezte, hogy mindig ilyen magas, és a pulzusom is? Mondtam, hogy persze, ha orvosnál vagyok, mindig, de nem mondta, hogy mennyire magas... azt is kérdezte, hogy nem ma lett volna a császár? Én csak pislogtam!
Az aneszteziológus egyfolytában a messengerét nyomkodta, bunkó volt, és megkérdezte immár harmadszor is, mindazt, ami ott volt előtte a papíron... meneküljünk!

Átmentem a szülészetre, ott már megmondták, hogy 167/90 a vérnyomásom, és 140 a pulzusom. A szülésznő pöttyöt aggódott. Találkoztam az orvosommal, megnézett újra, sok a magzatvíz, a méhlepény és a köldökzsinór most jobban látszott, meg is mutatta egy másik orvosnak.
"Verácska, mi lenne, ha ma lenne a műtét? Elcseréltem az időpontot, csak magácskát felejtettem el felhívni? Holnap úgyis olyan sokan lennének."
Gyors gondolkodás, hát legyen, legalább nem kell egy éjszakát végigbőgnöm Nóri miatt, meg minden. Azért imádkoztam, hogy ha császár is lesz, legyen a kisebbik sz@r, bármi is legyen az. Hát az lett.

Peti elment a csomagomért, utána haza, vártuk, hogy sorra kerüljek. Addig csináltak 1-2 nst-t, de jobbára a szobámban neteztem a bőrfotelben üldögélve. Ezt szerintem szoptatásoz szánták, de olyan mély, hogy egy friss császáros sebbel, gyerekkel a kézben onnan fel nem kel senki ember lánya.

Végre szóltak, hogy hívhatom Apát, menjek a szülőszobára. Kicsit izgatott lettem, de valahogy teljesen befelé fordultam, és nem féltem egy cseppet sem. A műtőben hála Istennek nem az az anesztes volt, akivel "konzultáltam", hanem egy végtelenül normális, fiatal orvos. Kétszer szúrt meg, mert az első helyét meszesnek érezte, és így biztosabb. Még egyszer hála Istennek, mert nem éreztem az égvilágon semmit! (Nórival igen, és borzalmas volt) Az anesztes asszisztens is nagyon kedves volt, próbált szóval tartani, de én szültem, nem akartam csevegni :)
Aztán végre elkezdődött, hallottam a szívót, ahogy szörcsögve szívja a magzatvizet, az asszisztens tudósított, hogy éppen hol tart a műtét. Nyugodt voltam végig, ha éreztem valami furcsát: meleget, hányingert, stb, rögtön szóltam, de megnyugtattak, hogy ez normális.


Aztán végül hallottam, hogy Tamás felsír. Ott még nem voltam benne biztos, hogy Tamás vagy Bálint született. Kivitték megmérni, stb, és után visszahozták. Mindkét jégideg kezével ölelte az arcomat, én alig fogtam fel, hogy ez most tényleg megtörtént, megszületett, három gyerekem van!

Közben az orvos felkiáltott: "Ahha, itt van, ezt nézzétek! Itt tényleg nagy baj lehetett volna, ha megindul a szülés!" Gyors fotó a méhlepényről. Tényleg szabálytalan formájú volt a lepény, és a köldökzsinór tényleg rossz helyen eredt, és szabadon futott a magzatburokban. (nem volt rajta a saját burka, és ha megreped a magzatburok, akkor azok az erek is repedhetnek, és elvérezhet a baba és/vagy anya)
Az összevarrás alatt Peti volt Tamással, ezt is tudósította az asszisztens, utána pedig együtt átgurultunk a szobámba. Mivel nem volt éppen szobatársam, hármasban töltöttünk 2 órát, betakarózva, néha szopizva, gyakran szenvedve a méhösszehúzódáskotól. :(
Tökéletes volt, nem is vettük észre, hogy ennyi idő elment. Tamást elvitték még vizsgálgatni, 4 órával később a saját lábamon mentem érte.
Iszonyú könnyen keltem fel, amikor 3 nap múlva hazajöttünk, nekem nem fájt szinte semmim, mindent tudtam csinálni, a hegem már alig látszik.

Nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, így utolsónak, de tökéletes volt. A kisebbik sz@rt kaptam, nem volt időm félni sem, nagyon könnyen összeszedtem magam, és most 3 hónappal később már nincs rajtam egy gramm sem a felszedett 14 kilóból. Hálás vagyok. Ez egy jó zárás volt!