Ugrás a fő tartalomra

Féltem a gyerekem

Nem olvasok híreket, nem nézek híradót. Ha valami felbukkan olyan helyeken, amit én is használok, és érdekel, utána olvasok. Peti kérdezte, hogy néztem-e híreket mostanában=valami baj van, csak nem akarja a nyakamba önteni. Nem kellett sokat kutatnom, mert az első hírportált kinyitva ott volt a főcím, a kiégett busz. 16 diák meghalt Verona közelében egy buszbalesetben.

Akkor most pörgessünk vissza kb. 24 órát. Pénteken egész nap hisztis voltam. Peti elmegy a hétvégére a világ végére, csak vasárnap délután jön haza. A kisebbik még félig beteg, taknyos, nyűgös; a nagyobbik péntek este koncertre megy. Nem szeretek egyedül lenni. Azt hiszem sosem szerettem, de amióta összeházasodtunk, kifejezetten nem szeretek egyedül lenni.

Korábban maga az egyedüllét nyomasztott, mostanra azt hiszem eljutottam odáig, hogy önálló, teljes értékű emberi lény vagyok, és képes vagyok így létezni. Most inkább az volt a rossz, hogy nincs műszakváltás, nem tudom átadni a zsepit/orrszívót senkinek, és még éjszakai műszak is az enyém.

Estefelé a nagy gyerek egyre lelkesebb a koncertre készülve, én meg egyre inkább szorongok és feszülök. Valami nagyon nem jó. Most műtötték a térdét, de nem emiatt félek, hogy majd szétugrálja, vagy verekedésbe keveredik. Van esze, meg ott vannak a barátai is, akik egész normálisnak tűnnek.

Fürdetem a kicsit, állok a tükör előtt a fürdőben, és ez az imádság forog bennem: "Kérlek Uram, ne most, ne ezen a koncerten! Nem akarom, hogy más gyereke haljon meg, csak azt akarom, hogy az enyém éljen!"
Egész este/éjjel az a franciaországi eset tartott fogva, amikor egy hasonló stílusú koncerten mészárolták a résztvevőket+ lövöldöztek az utcán. Valamiért az a félelem volt bennem, hogy ez most így, és itt fog elkezdődni nálunk is.
Nem tudtam aludni, féltem, féltettem. Folyton azt lestem, hogy mikor lesz megint elérhető a messengerben. Írtam, hogy lefeküdtem, de nem alszom. Írt, hogy már a Keletiben vannak. Kijöttek, élnek, és a többiek is. Elaludtam, fél 3-kor felébredek, hallgatózom, tudom, hogy minden rendben, de azért kilesek. A nappaliban duruzsolnak, még ébren vannak.

Mi az összefüggés? Nem tudom. Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy ráhangolódtam valamire. Véletlenek nincsenek.

Nem akarok belegondolni a baleset részleteibe. Nem akarom elképzelni, hogy mi lett volna, ha az én gyerekem ül azon a buszon. Nem segítek senkinek az ilyesmikkel. Sem magamnak, sem azoknak, akik most gyászolnak. Mondhatnám, hogy mennyire átérzem a gyereküket féltő szülők érzéseit, és együtt érzek velük a gyászukban... fogalmam sincs, hogy min mennek keresztül. És örülök, hogy ez így van.

Haragszom az olyan médiumokra, akik már-már kegyeletsértő módon fogalmaznak meg szalagcímeket, vájkálnak a sebekben. Ezer bőrt lehúzni egy eseményről, csak azért, hogy nagyobb legyen az olvasottság...

Örülök azoknak, akik imádkoznak az érintettekért, van, aki ennél többet nem tud tenni. Örülök azoknak, akik egyéb módokon segítenek: tolmácsolással, szállással.
...és itt el is fogytak a szavaim.

"A valóságban, az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól- rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség."

Részlet Pilinszky János és Popper Péter beszélgetéséből.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egészség és örökkévalóság

Amikor a gyerekeimre gondolok, nagyon fontosnak tartom az egészségüket. Stressz, para, amikor betegek, esetleg olyan tünetekkel, amik ismeretlenek számomra. Féltem őket, de igyekszem olyan kezelést választani, ami nem tartalmaz felesleges mennyiségű gyógyszert. Tudom, hogy hosszú távon ezzel segítem őket.

Hasonlóan állok a saját IR-emhez, és a pajzsmirigy alul működésemhez.

A hiszti felrobbantotta a netet!

Pont ma olvastam a témában két helyen is. Azt hiszem a spektrum két ellenpólusán. Nem is feltétlen a bejegyzések, mert az egyik csak egy szimpla kérdés volt a hiszti definíciójáról, a másik meg egy cikk a kiborult gyerek és szülője társadalmi megítéléséről.
Persze, ami érdekes volt, azok a kommentek. Mennyire másképp látjuk ugyanazt a helyzetet!

Én nem a gyerekek viselkedését akarom megfejteni, és tanácsokat adni a megoldásukra, csak egy csomó kérdés merült fel bennem a témával kapcsolatban.

Jaj, de azért valami alapállást kell adni, legyen itt egy eset:
Fent látható ifjú hölgy lekapja a dm-ben az állványról a szemüveget, és meg szeretné tartani, Édesanya mondja neki: nem, Kincsem, ezt nem vesszük meg! De iden! Nem, Szívem, kérlek tedd vissza! Dededededededeee! Én veszem! Fizeti Néninek! Sírás, közelharc, üzletből mihamarabb ki! (illetve kinek-milyen befejezés fekszik, vérmérséklet és legjobb tudás szerint)

Az én kérdéseim ilyesmik:

- Ha nem a Kishölgy, hanem egy nagykorú szerettünk …

A tanévkezdés margójára

Az a baj, hogy amikor eszembe jut valami forradalmi gondolat, akkor nem írom le, és a végén valami zavaros katyvaszból kell előhalásznom a gondolataimat. Mármint a fejemből. Nehezen szedtem ezt is össze, pedig az Aldiba menet és jövet olyan kis helyre esszének tűnt!

Nóri hamarosan 3 éves, intézményköteles, vagy tanköteles, nem tudom pontosan a kifejezések jelentéstartalmát, a lényeg az, hogy valahová járnia kellene nem sokára. Nyilván nem fog.
Sokan kérdezik, hogy mondják: jaj, akkor már mindjárt megy oviba! Én meg sejtelmesen mosolygok, vagy, ha olyan a helyzet, akkor a mosoly mellé finoman megrázom a fejem... Nagyon kényesnek érzem a témát. Mit mondjak? Nem, nem megy oviba, még otthon tudok maradni/otthonról dolgozom... persze, így van, de nem ez az igazi indokNem, nem megy oviba, az ovi nem neki való... ez is igaz, de akkor meg kerek szemmel néznek, hogy mi baja ennek a kis bűbájnak, hogy az ovi nem neki való?! Nem, nem megy oviba, az ovi nem való egy gyereknek sem... igen, ez az i…