Íme A Nő

Mostanában sokat foglalkozom az iskola/tanulás-tanítás témakörrel, otthon oktatás, unschooling meg miegyéb... na, ez is megér majd egy blogpost-ot! Mi van a gyerekben, hogyan tanul? Egyáltalán ki tanít kit?

Én most tanultam, méghozzá a legkissebbemtől. És ráadásul olyat, amiről szentül meg voltam győződve, hogy én fogom neki megtanítani, hogy hogyan Lehet nőnek lenni?

Van itt egy pici kis ösztönlény, aki gyönyörű tükröt mutat, és időről-időre meglep, amikor meglátom, hogy milyen egyszerű és tiszta lehetne minden.



Még alig tudott ülni, de ha valami textil került a kezébe, azzal nagyon szépen eljátszogatott. Aztán már állt, és segített teregetni, rázta a ruhákat veszettül. Persze máshol is volt volt ruha, mint a szárítón, de ezt újabban nem bánom. Aztán egyszer végig turkáltunk 3-4 óriási zsákot, és 2 órán keresztül a hangját sem lehetett hallani. Belemerült a ruhakupacokba, egyszerre 2-3 ruhadarab volt a nyakában, én meg hol gyönyörködtem benne, hol aggódtam, hogy nem lesz-e kiütéses a turkálós mosószermaradványoktól?!

Az életkorának megfelelően rettentő nagy flow-ban tud pakolni, pláne a táskámat és a pénztárcámat, amit rendszeresen ki is belez. (én meg a boltban fizetéskor veszem észre, hogy a bankkártyámnak nyoma veszett) Legutóbb egy ilyen belezés után a hosszú vállpántos ridikülömet húzta maga után, mint egy kiskutyát. Kapott a nagyszüleitől egy méretének megfelelő kistáskát, amit szeret magával cipelni. Szóval csinálja, amit egy ekkora gyerek csinálni szokott.

Ma reggel, amikor a székre halmozott ruhákat pakoltam, előkerült egy fodros, bordó szuper csinos ruha, amiben egy esküvőn voltunk 2-3 hete. Rögtön eldobott mindent, és rázta, húzta maga után! Aztán olyat tett, amit eddig még soha: odahozta a ruhát, és mutatta, hogy fel szeretné venni. Aztán ment a tükörhöz, és megnézte magát, boldog volt tőle!

Alig látszik ki a földből, és Nőbb a nőnél!

Hát persze, hogy az első elolvadás után filozofálnom kellett.

Mennyire egyszerű örömet találni... bármiben! Ez csak egy ruha. fél méter textil, és lehet tőle mosolyogni! Nem ciki, hogy csak egy ruha, nem ciki, hogy lányos, nem ciki, hogy nem tökéletes az outfit.

Sokszor feszengek még mindig, amikor valami nagyon nőies dolog vonz. Egy magas sarkú cipő, egy szoknya, vagy hasonló. Sose voltam egy lányos lány, mindig cikinek éreztem a lányos dolgokat, a babázást, vagy anyásnak lenni, illetve egy idő után már a szoknyát és a copfot is.

A pici lányom megint tanít: igen, lát a tükör előtt állni, lát sminkelni, de ahogy ő nézte magát, az utánzáson túl is mutatott valamit. Nem "cicababás plázamacaság" örülni annak, hogy szép, amit a tükörben látunk. Nem szégyellni való, és nem ciki.

Nyilván eszébe se jutott, hogy a tükörbe nézve azt keresse, ami esetleg nem felel meg a mostani szépségideálnak. a gyönyörű ruha alatt egy kinyúlt, kopott kombidressz, és egy lereggelizett leggings volt. Örült a fodros ruhának, és a tekintetében nem az volt, hogy erősítsem meg, hogy tényleg szép, hanem az, hogy "nézd Anya milyen szép vagyok!"

A Nőnek kell a szépség. A Nő számára a szépség egy betáplált vágy, adottság. Tisztán, egyértelműen és természetesen. Aztán jönnek az évek, a rossz visszacsatolások, pár ártalmatlanul elejtett, nem feltétlen rosszindulatú szó, jelző, kudarc... és jön a szégyenérzet, az alkalmatlanság és a méltatlanság érzése.

Nekem tetszik, amit a tükörben látok? Tudok neki örülni? A mostani képem sokkal jobban tetszik, mint a 3 évvel ezelőtti, de mégis? Te szépnek találod magad, amikor tükörbe nézel, vagy a defekteket keresed? Mernél ide képet posztolni magadról? (én nem!) http://bit.ly/1sukJ1G